Jobb ötlet híján fogott pár kavicsot, és elkezdte dobálni Michael ablakát. Az apró tárgyak hangosan koppantak, majd a földre hullottak. Fél óra vagy esetleg egy óra múlva Nate valami mozgást észlelt a szobában. Azonban a kavicsok dobálását nem hagyta abba, mintha valami kényszeredett mozgássá vált volna. Sophie pont kinyitotta az ablakot, amikor egy maroknyi kaviccsal találta szembe magát, épphogy csak sikerült lebukni előlük.
- Te meg akarsz ölni engem, Nate? – fakadt ki.
- Sophie?! Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezte a fiú döbbent hangon.
Sophie szívből jövő kacagást hallatott, s szinte már a könnyeit törölgette. Majd levegő után kapkodva válaszolt:
- Onnan… onnan, hogy biztos voltam benne… , hogy nem lesz annyi eszed, hogy… hogy  hazamenj, vagy használd a képességed…
- Mi van?
- Istenem! – csapott a homlokára a lány, s szemeit az égnek emelte. – Nem lett volna egyszerűbb telepatikusan üzenni valamelyikőnknek, hogy engedjen be?
Nate azt hitte harakirit hajt végre, annyira szánalmasnak találta magát. Hogy is nem jutott eszébe, hogy használja a képességét? Bár most, hogy így belegondolt, rájött, hogy mostanában senki nem használta különleges tulajdonságát… Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy van…
- Nah, ha már ilyen hülye voltam, és kellőképpen kiröhögted magad rajtam, akkor beengednél? – kérdezte a fiú, s érezte, egyre jobban átfagy. 
Sophie gyorsan kirohant a szobájából, szerzett egy törölközőt, és rohant ajtót nyitni. Nate vacogva állt a küszöbön, s vágyakozva nézett a puha törölközőre. Sophie a fiú vállára terítette az anyagot, majd beterelte. Készített neki egy forró kávét, s leült mellé.
- Jobb? – kérdezte, s pont megjelent Chloe.
Nate bólintott, s ekkor meglátta Chloe dühös tekintetét. Sophie és észrevette, hogy barátnője nem rajong érte, hogy Nate még mindig itt van.
- Nyugi Chloe, csak nem akartam, hogy meghaljon! – szabadkozott a lány.
Chloe fújtatott egyet, majd lehuppant Sophie mellé. Idegesen telt el pár perc, senki nem szólalt meg, mindenki foglalkozott a maga dolgával, majd Nate törte meg a csendet:
- Nem tűnt fel, hogy az utóbbi hetekben valami hiányzik az életünkből?
Chloe gondolkodás közben összehúzta a szemöldökét, Sophie meg hirtelen zavarba jött. Kirohant a konyhába és csak tett-vett, de nem haladt semmit.
- Nem igazán… Miért, hiányzik valami? – kérdezte Chloe jó hosszú gondolkozás után.
- Igen, nekem is csak ma esett le, miután Sophie rávezetett… Nem használjuk a képességeinket…
Chloe nyitott szájjal pislogott Nate-re. Hirtelen, mintha villámcsapott volna bele, úgy tört rá a felismerés.
- Hát persze… Azért volt olyan furcsa érzésem, amikor múltkor nem tudtam kinyitni az ajtót… Éreztem, hogy van egyszerűbb megoldás, minthogy megvárjak valakit.
Nate elégedetten mosolyogott, majd egy sokatmondó pillantást vetett Sophie-ra. A lány elpirult, és tovább sürgölődött.
- Sophie, nincs valami mondanivalód? – kérdezte enyhe vádaskodással a hangjában.
- Ami azt illeti… - kezdett bele, majd nyelt egy nagyot, úgy, hogy még a szomszédok is hallhatták. – Van. Miattam nem tudtátok használni a képességeiteket.  
- De hogyan? És miért? – kérdezte Chloe összezavarodva.
- Amíg távol voltam, fejlődött a képességem. Tudom blokkolni a képességeiteket akár a világ másik végéről is. És eleinte még nem tudtam kezelni, így szinte mindig blokkolva voltatok. Amikor visszajöttem, láttam milyen boldogok vagytok így is, hogy nincs képességetek, feltaláljátok magatokat, így gondoltam, senki nem fog megharagudni, ha továbbra is így élünk. Csak azt szerettem volna, ha egy kicsit úgy élünk, mint a normális emberek – fejezte be a mondandóját, és lehajtotta a fejét.
- De… hogyhogy nem hiányzott a képességünk? – kérdezte Nate. Ez volt az egyetlen hiányzó mozaikdarabka.
- Szerintem az történt, hogy annyira lefoglaltak az események, hogy eleinte fel se tűnt, aztán meg már annyira elidegenült tőletek, hogy nem is vágyakoztatok rá. Sajnálom.
Chloe és Nate döbbenten meredtek maguk elé. Eddig nem is sejtették, hogy mennyire fontos, mennyire az életük része az X-Gén. Most így utólag belegondolva úgy érezték, mintha az elmúlt hetekben nem lettek volna teljes emberek.
Eközben egy másik házban Tina és Kleo kártyáztak. Kleo kicsit unta már a játékot, hisz mindig ő nyert. Egy hatalmasat ásított, amikor zaj csapta meg a fülét. Egy madár verte a csőrét az ablakhoz.
Kleo felkelt, kinyitotta az ablakot, és beemelte a galambot.
- Üzenetet hoztam Kleo Al-Sharnak – csiripelte.
Kleo a szívéhez kapott döbbenetében, majd Tinára nézett. Úgy tűnt, a másik lány semmit nem értett az egészből, csak csiripelést.
- Én lennék – válaszolt Kleo, állítása szerint emberi hangon.
- Az üzenet a lábamon van, és Davidtől jött – csiripelt tovább a madár, majd a lány felé nyújtotta bal lábát.
Kleo óvatosan lebontotta a levelet, majd szabadon engedte a madarat. Amikor vissazült az asztalhoz, Tina nevetve nézett rá.
- Mi az? – kérdezte Kleo félve.
- Semmi… csak annyira Harry Potteres feelingem volt. Úgy értem, nem bagolyposta, hanem galambposta – mondta nevetve. – De miért csiripeltél?
- Mi? Csiripeltem?
- Igen, mintha beszélgettél volna a madárral – magyarázta Tina, s arca most már komolyságot tükrözött.
- Jah… Emlékszel, múltkor mondtam, hogy fejlődött a képességem, és tudok beszélni az állatokkal…
- Emlékszem… Tényleg, a képességeink... – gondolkozott hangosan Tina. – Mintha eltűntek volna egy időre.
- Igen, furcsa egy helyzet. Na mindegy – rántotta meg a vállát Kleo.
Tina félrebillentett fejjel nézett barátnőjére, mire az felvonta a szemöldökét.
- Nem akarod elolvasni a levelet? Egyáltalán kitől jött?
- Davidtől – sóhajtott fel Kleo, majd kigöngyölítette a pergament, és elkezdte felolvasni…